Tisztázzuk először is, hogy mi az a MEZŐ. Vagyis: azt feltételezzük, hogy minden emberi rendszernek, így a családnak is van egy olyan szellemi erőtere, amelyben az odatartozók minden tapasztalása, megoldási eszköze, energiája megtalálható…

Ezt a lehetőséget használják rosszul azok, akik jártak néhányszor családállításon, majd úgy ítélték meg, hogy amit ott láttak, könnyen előállítható. Így gyorsan meghirdetik a maguk családállítási csoportját. Abból, hogy eszükbe se jut mélyebb ismereteket szerezni, valószínűsíthető, hogy egy olyan családállítót láttak dolgozni, aki maga sem képződött. Illetve majd a saját csoportjaikból is kiesik később pár önjelölt, komolyabb ismeretek nélkül is magabiztos családállító. Így növekszik a segítségben reménykedők rovására a kóklerek száma a szakmánkban.

Nem véletlenül óvok mindenkit attól, hogy olyan családállítóhoz menjen, aki a „mezőt” emlegeti.

A családállítás ugyanis nem úgy működik, hogy a képviselők segítségével megjelenített családtagokat rábízzuk a „mezőre”.

Az új képzési csoportunk tagjainak az volt a feladata, hogy a tanulótársuk kérdéséhez – „Miért van az, hogy bármibe kezdek, az első (rész)siker elkönyvelése után azonnal abbahagyom?” – írjanak fel olyan rendszerelemeket, amelyekkel elindítanák az állítást. A véletlenre bíztuk kinek az elképzelését jelenítjük meg térben. (A kliens a jelenlévők létszámát figyelembe véve mondott egy számot, és megjelölte, hogy az óramutató járásával megegyezően vagy ellentétesen keressük-e meg az állításvezetőjét.)

Mondhatjuk úgy is: ezt követően „bedobtuk a mezőbe” azt, amit az illető képződő a második oktatási napján összehozott. Választottunk képviselőt a kliensnek, a kreativitásnak, a kudarcnak, a sikernek, majd a szülőknek, a kliens testvéreinek, a képviselők mozogtak, és lett belőle egy nagy káosz, másfél órán keresztül. Sok minden látszott a változó képekből az anya és apa kapcsolatáról, a szülők és gyerekeik viszonyáról, és így tovább. Hagytam a hallgatókat próbálkozni, csak ahhoz ragaszkodtam, hogy a kliens által feltett kérdésre válaszoljanak. 

Mivel ez utóbbi egyre reménytelenebbnek tűnt, noha már elveszett ikertestvért is kerestünk, én következtem. A kliensnek, a működési módjának, a gyerek minőségének, és a két szülőnek választottunk képviselőt a második körben.

Az állítás végére szépen kikerekedett, hogy a kliensünk azért nem áll bele a sikerbe, mert így próbál lojális lenni a szüleivel, akik bizonyos életkörülményeik miatt nem tudták kihozni magukból azt, amire lehetőségük volt. 

A legmegdöbbentőbb az volt, hogy a második állítás megmutatta az első értelmét is. Azaz, hogy a „mezőben” már akkor is megjelent minden olyan információ, amely a kérdésre választ adhatott. Viszont olyan sok egyéb tény, és elraktározott, felismert érzés, vágy, tévedés is alakot öltött, hogy lehetetlen volt szétválogatni az információkat.

Albrecht Mahr német terapeuta, családállító tehát nem véletlenül nevezte MINDENT TUDÓ mezőnek ezt az erőteret. A mező létezik és sokféle, valós, vélt információt tárol. Ami biztos, semmit nem old meg. A családállító nyeri ki megfelelő szaktudással a kliens számára (aktuálisan) szükséges információkat a mezőből, és ebből megoldási modellt hoz létre. Dönteni, megoldani, cselekedni pedig a kliens fog, ez eredményezhet változásokat az életében.

Az a családállító, aki nem ad választ és megoldást arra, amit a kliens kérdezett, nem tudja, mit csinál.

A többiek nem a mezőre bízzák magukat.

(Féderer Ágnes)