Mindenkinek eljön az életében az a pont, általában 60 év felett, amikor szembenéz azzal, mit hozott ki addig a lehetőségeiből. Néha épp a gyerekei tartanak éles tükröt ehhez, a sikereik azzal szembesítik az idősödő szülőt, hogy nem mindig volt jelen a saját életében, olykor elfelejtett dönteni, vagy nem saját vágyait követte. Ez egy szívszorító felismerés, hiszen javítani már nem lehet.

Ha egy felnőtt gyerek ilyenkor visszafordul a saját útjáról – esetleg el sem indul azon –, csak hogy megpróbáljon segíteni a leltározó szülőnek, akkor – szeretetből, lojalitásból – bevállal egy lehetetlen feladatot. Hiszen ő sem tudja átírni azt, ami a szülőt elkeseríti a múltját rendezgetve. A feladatért cserébe a gyereknek azonban sok mindenről le kell mondania a saját életéből. Egyszerre két helyen nem állhat ugyanis helyt. Amíg a szülő boldogságát próbálja helyreállítani, a sajátjára sajnos nem lesz elég energiája.

Ezzel pedig megakadályozza a szülőt is, hogy eljusson a megbékélés szakaszába, amikor épp a felnőtt gyereke boldogsága és sikerei láttán dőlhet hátra: érted, hogy legyél, végigcsinálnék mindent, még egyszer ugyanígy, habozás nélkül, elölről. Ha csak te vagy az egyetlen olyan pont az életemben, amire (akire) büszke lehetek, nekem minden megérte. Ezek olyan megbékélő mondatok, amelyekkel valaki bevállalhatja a múltját, épp olyannak, amilyen.

A felnőtt gyerek tehát egyet tehet a felnőtt szülőért, mindig megkérdezi tőle, miben segíthet neki. Ha az a válasz, hogy semmiben, akkor ezt kell tiszteletben tartania. Ha pedig az a válasz, hogy hozzál légy szíves egy doboz tejfölt, mosd le az ablakokat, stb., akkor a gyerek mérlegel, és ha módjában áll megtenni azt, amit a szülő kér, valamint szívesen teszi meg azt, akkor segíthet. De csak abban, amire a szülő megkérte. Így tiszteli mind a saját, mind a másik határait a szülő is, és a gyereke is.