A családállítási táborainkban szinte mindent cáfoltunk már, ami a módszerrel kapcsolatos tévhit. Ezek közé tartozik például, hogy nem lehet szabadban állítást vezetni, és az is, hogy jelentős időnek kell eltelnie két állítás között. A tábor öt napja alatt ugyanis mindenki nagyon intenzíven dolgozik a lelkével, ami több egymást követő állítást is jelenthet.

Utóbbi hozza aztán a nagy felismerést: hiába próbálom megúszni, esetleg újabb és újabb állítási témákkal elfedni azt, amit most már be kellene vállalnom, amivel ideje szembenéznem, és kezdeni vele valamit. Minden mindig ugyanoda vezet vissza: gyerekkor, apa, anya, téves kötődés, lehetetlen vállalás, stb. Kinek-kinek a maga alap elakadása.

A családállítás módszere bárki kezében lehetőséget nyújt, hogy a kliens megkönnyebbüljön. Kapaszkodót ad ehhez az ősök sorsának felsorakoztatásával. Az illető nagyot sóhajt, lám nekik is milyen nehéz volt.

Sajnos a megkönnyebbülés nem azonos azzal, hogy valaki jól érzi magát. Ahhoz ugyanis változtatásra van szüksége.  A megkönnyebbülés a gyerek üzemmód része, odamentem, és megoldották nekem, hogy ne fájjon. A baj csak az, hogy a fájdalomcsillapítás hatása átmeneti.

Ami ezután következik, sokakat kiábrándít a módszerből is. Az illető a családállítás után kénytelen visszamenni ugyanis a felnőttek világába, nőként/férfiként, anyaként/ apaként helytállni, és hamar rájön, hogy az a megkönnyebbülés, amit érzett, az a kapaszkodó, amit kapott, nem megoldás.

Magyarországon még nagyon kevés az olyan családállító, aki ezt a minőségi különbséget tudja, azaz nem a könnyebb felé tolja el a kliensét, hanem érdekeltté teszi abban, hogy megpróbálja a jobbat, boldogabbat keresni, és ezért bevállalja a változtatásokat is.

Igen, családállítóként én is azt tapasztalom, hogy sokan eleve a könnyebbet keresik, hiszen felismerik: annak, hogy jobb legyen, ára van. Ezért menekülnek a szenvedésbe, amiből aztán ördögi kör lesz. Cselekedni kellene, ám félek attól, hogy fizetni kell a változásért (bármi megváltozhat velem együtt körülöttem is, a párkapcsolatom, a munkám, a lakóhelyem, stb.), inkább szenvedek, mert az megvéd az ismeretlentől. És minél régebb óta szenvedek, annál jobban ragaszkodom a szenvedéshez, különben szembe kellene néznem a veszteségekkel, azzal, hogy a szenvedés közben nagyon sok minden kimaradt az életemből.

Ezt a félelmet nem könnyű legyőzni. Ebben tud segíteni igazán a családállítás. Megmutatja az utat, és azt a minőségi különbséget, amit a saját keretein belül bárki elérhet az életében, ha felnőttként, szabad akarattal, felelősséget vállal magáért.

(Féderer Ágnes)