A téma a családon belüli erőszak. A családállítás módszerének vonatkozó elméleti alapvetései, hogy megértsd, lélekszinten milyen folyamatok zajlanak ilyenkor az áldozatban és az elkövetőben.

A családállításnak épp abban van az ereje, hogy felszínre hozza az olykor lélekfacsaró kapcsolódásokat.

A kliens, mondjuk, úgy élte túl gyerekkorában az elviselhetetlent, hogy jó mélyre eltemette a lelkében, ami valójában történt. A párkapcsolati zűrjeit, a magányosságát, vagy épp meddőségét pedig soha nem hozná a múltjával kapcsolatba. A képviselők érzékelése azonban megvesztegethetetlen. Mindig megmutatják a lélekszinten ténylegesen zajló folyamatokat.

Azoknak, akik mernek emlékezni, talán még nehezebb. Ők konkrét képektől szenvednek, ami sokszor elviselhetetlen haragot gerjeszt a lelkükben. Ez a harag olyan lelki erőt ad aztán az illetőnek, ami gyerekként még nem állt a rendelkezésére. Most végre nem érzi kiszolgáltatottnak magát, ami még a fájdalmát is enyhíti, és beindulhat egy furcsa láncreakció. Az erejét úgy növeli, hogy az elraktározott képeket élesíti, ez persze fokozza a fájdalmát, így egyre több lesz benne a harag...

A családállítói tapasztalataim szerint olykor az is előfordulhat, hogy a kliens áldozatnak hiszi magát, noha ténylegesen nem történt semmiféle bántalmazás. A gyerekek a szeretet megvonására néha kitalált molesztálással reagálnak ugyanis a lelkükben. Vagy: valami olyan hat a tudatalattijában az illetőre, ami nem is a saját, hanem például az anyja élménye volt. A családállítás egyik legfontosabb felismerése, hogy a traumás élmények akár több generáción keresztül csúsznak át, a leszármazók szeretetből, lojalitásból veszik magukra az ide kapcsolódó érzéseket, és ilyenkor a gyerek – hiszen próbálja saját jogon bekötni a lelkében ható érzéscsomagot – molesztálásnak él meg például egy félreérthető, noha valójában ártatlan mozdulatot.

Régóta dolgozom együtt bántalmazott, molesztált kliensekkel. A visszajelzéseik alapján úgy tűnik, a többségüket új minőségű, szabadabb élethez tudtam segíteni egy általam kikísérletezett speciális családállítási technikával, a következőket betartva:

Soha nem kérdőjelezem meg azt, amiben ő hisz, amire emlékszik, hiszen ehhez választott ki túlélési stratégiát, védekezési módot, vagyis, teljesen mindegy mi a valós története, azzal kell dolgoznunk, ami hat rá, amibe a lelkében kapaszkodik.

Éppen ezért – mivel nem tudunk visszamenni az időben, hogy pontosan rekonstruáljunk mindent –, nem szedjük szét a történetét, csomagban kezeljük, ehhez adok egy másfajta nézőpontot.

Nem kell újra átélnie a nehéz érzéseket, ám a csomagot be kell építenie a lelkébe.

Nem tud, és ezért ne is akarjon megbocsátani az elkövetőnek, ha az az egyik szülője. A próbálkozás abból a vágyból ered, hogy milyen jó lenne kitörölni mindent. Felszabadulás helyett szonban zsákutcába juthat. Nem ignorálhatja a történteket azzal, hogy a megbocsátás eröltetésével a szülőnél különbnek érzi magát. Egyben azt kellene ugyanis jelentéktelennek minősítenie, amit átélt, ami vele megtörtént.

Haragudni azonban csak mértékkel lehet, azaz az áldozat az elkövető konkrét tetteiért haragudhat. El kell utasítania, amit a szülő tett, de a szülőt a lelkében nem tagadhatja meg. Leválasztva a tettéről, továbbra is el kell fogadnia apának (anyának), különben a saját létét, életét kérdőjelezi meg.

Csak akkor nem betonozza valaki magát örök áldozati létbe, ha morális értékelés nélkül is képes ránézni arra, ami történt, és elfogadja a saját múltja részének.

A klienseim azt mesélik, hogy elkezdenek álmodni egy-egy ilyen állítás után. Eleinte lidérces látomások követik egymást, így szelepelik ki az addig feldolgozatlan, nehéz érzéseket. Aztán egyre szelídülnek a képek, kisgyerekkori ártatlan emlékekre. Ez jelzi az esélyt, hogy innentől már csak rajtuk múlik, milyen lesz a további életük.

(Féderer Ágnes)