Éva 35 éves koráig úgy gondolta, hogy az élete kerek, és egyértelmű. Ekkor derült ki számára, hogy nem az édesanyját temette el, hanem a nagymamáját, és valójában a nővére hozta a világra őt. De kezdjük az elején…

A művészettörténész nő úgy emlékszik vissza a gyerekkorára, mint egy álomvilágra, amelyben minden tökéletesen a helyén volt. A szülei mindketten a második házasságukban éltek együtt, így őt késői gyerekként vállalták be. Édesapjának ő volt az egyetlen utóda, édesanyja korábbi kapcsolatában is szült egy lányt – Éva féltestvére sokáig velük élt. Aztán a nővére egy napon hirtelen elköltözött több száz kilométerre tőlük, ahol később férjhez ment, majd családot alapított, két gyereke lett. Innentől kezdve mindig volt valamilyen elfogadható indoka annak, miért nincs ideje hazalátogatni. Szép lassan megszokták, hogy az ünnepek és egyéb jeles események nélküle telnek el. Éva közben felnőtt, és önálló lett, olykor pedig meglátogatta mostohanővérét. Ezek a találkozások meghatóra sikeredtek, a féltestvér nagy szeretettel vette körbe Évát, aki legelőször akkor fogott gyanút, hogy valami mégsem stimmel a családi idillben, amikor a nővére nem jött el az anyjuk temetésére. A rossz érzéseit persze félretette azzal, hogy a mostoha nővérének jogában áll másképp gyászolnia.

Nem sokkal később Éva apja is eltávozott, ekkor a harmincas évei második felében járó nő nekilátott, hogy rendet tegyen a szülei hagyatékában. A régi papírok között bukkant rá egy furcsa válaszlevélre, amelyben egyértelmű utalás volt arra, miben is kérte az anyja külföldön élő barátnője tanácsát. Éva az első sokk után azonnal vonatra ült és felkereste a nővérét. Nem kellett szinte semmit kérdeznie, a féltestvére a levelet elolvasva könnyek között mesélte el: amikor kiderült, az anyjának nem lehet már több gyereke, ő önként vállalta, hogy teherbe esik a mostohaapjától és megszüli az idősödő párnak a „közös” utódot.

Éva hónapokig árnyéka volt önmagának, irtózatos fájdalommal haragudott a világra, elsősorban persze az anyjára, a nagymamájára, és az apjára. Úgy érezte az igazság megkérdőjelezte a létét, és elvett tőle mindent, amire addig az életét alapozta. Ekkor keresett fel engem egy családállítási csoportban.

Ez a módszer azokat a rejtett lelki összefüggéseket tárja fel, amelyek olykor alapvetően befolyásolják az életünket. Félreértésből adódó vállalásokat, szeretetből fakadó téves kötődéseket hoz felszínre a tudattalanból. Segít rendet tenni a lélek legmélyén, és megmutatja hogyan érhető el az az út, amelyen valóban jó minőségű és relatív boldog életet élhetünk.

Évával nem volt könnyű dolgom. Hiába jelenítettük meg térben, képviselők segítségével a családtagjait, hiába látta a hiteles képet, milyen, amikor mindenki a helyére kerül, és hiába élt át a megkönnyebbülést, amikor maga is beállt az újrapozícionált családjába, képtelen volt legyőzni a csalódottságát, és számonkérő gyűlölködését.

Csakis azzal szembesíthettem, ha mindez nem így történik, ha az apja és nagyanyja belenyugodott volna a gyerektelenségbe, a mostoha nővére pedig nem vállalja be, hogy segít rajtuk, azaz a családtagjai úgy cselekedtek volna, ahogy szerinte az helyes lett volna, akkor ő nem élne. Azok a döntések tehát, amelyek most fájdalmat okoznak neki, valójában esélyt adtak arra, hogy megszülethessen.

Ez pedig elég markáns nézőpont, hatott is rá, elgondolkodott.

A legdrámaibb következményű családi titkok általában az élet továbbadásával, a származással kapcsolatosak. A családállítás filozófiája épp ezért más nézőpontból közelít, amely olykor szembemegy a társadalmi megítéléssel és aktuális erkölcsökkel, mert azok, akikre a titok vonatkozik, sokszor nyernek egy ilyen helyzettel. Az elhallgatás ilyenkor tehát azt szolgálja, hogy ami mások szemében netán bűnnek tetszik, az az érintetteknek olykor az egyetlen lehetőség a boldogságra. Természetesen ez csakis azokban az esetekben igaz, amelyekben a titokgazdák önként hoznak döntéseket, nem pedig valamilyen kényszer és fenyegetés hatására tartják magukban az igazságot.

Illetve – és ezt példázza a következő történet – néha bizony külső körülmények hoznak létre egy olyan hazugságot, amely aztán több generáció tagjainak életét befolyásolja. A kérdés ilyenkor az, vajon mi vezette a lelkében azt a családtagot, aki egyértelműen hazudott. Saját előnyt, hasznot remélt belőle, vagy netán másokat óvott, óriási áldozatot vállalva?  

Géza gyerekkora óta nem tudja megbocsátani az apjának, hogy elhagyta az édesanyját, amikor kiderült, hogy teherbe esett vele. A férfi mindig gondoskodott róla, elismerte a fiának, és anyagilag támogatta az anyját is, ám érzelmileg nem volt hajlandó részt venni az életükben. A húszas évei végén járó Géza azért keresett meg, azért kérte a családállítás segítségét, mert van egy komoly párkapcsolata, amelyben nagyon jól érzi magát, ám ha házasságról, családalapításról esik szó, páni félelem lesz úrrá rajta.

Amikor elkezdtük visszafejteni a problémájával kapcsolatos családi szálakat, kiderült, hogy Géza apai nagyapja egyik pillanatról a másikra lépett ki annak idején a boldognak nevezhető életéből, külföldre ment, négy gyerekét és a feleségét szó nélkül hátrahagyva. A nagymama hűségesen várta vissza aztán a férjét, akinek a halálhíre érkezett csak meg évtizedekkel később. A nagymama, akinek Géza a kedvenc unokája – állítólag ő hasonlít a legjobban az „eltűnt” nagypapára –, mindig azt mesélte a gyerekeinek, hogy fogalma sincs róla, miért hagyta el őket az apjuk. Gézának azonban egyszer elárulta, a nagypapa politikai ügyekbe keveredett bele a múlt század hatvanas éveiben, ezért komolyan tartott attól, hogy börtönbe zárhatják, ami miatt netán a gyerekeit is meghurcolhatják. Őket akarta megóvni azzal, hogy messzire menekült.

Így már minden világossá vált. Ez esetben óriási áldozatvállalás van a családi titok hátterében, noha az a hazugság, ami elfedte ezt, a felszínen rengeteg haragot szült és fájdalmat okozott. Géza apja tartott a mintától, nem akarta olyan nehéz helyzetbe hozni sem a feleségét, sem a gyerekét, mint amit neki, a testvéreinek és az anyjának kellett megélnie. Ezért nem nősült meg, és azért tartotta távol magától az egyetlen gyerekét, Gézát is. Pedig a minta így is ment tovább, hiszen a saját gyerekkora miatt Géza is lemondott volna inkább az utódokról, mivel abban hitt, így tudja a legjobban megkímélni őket, magától.

A fiatalember végül felszabadult a lelkében a nagypapa története alól, ám még mindig nehéz helyzetben volt. Ő is a titokgazdák egyike lett, azzal a dilemmával, vajon jogában áll-e az apjának felfedni azt, ami valójában mindkettejük életét, és a kapcsolatukat is alapvetően befolyásolta. Végül úgy döntött, ezt egyedül a nagymama teheti meg. Neki nincs se lehetősége, se joga két generáció több évtizedes félreértését tisztázni. Rájött arra is, ha ő belevág a családalapításba, és boldogan él majd a feleségével, értelmet nyer a nagypapa áldozata. Géza lehet az élő bizonyíték arra, nem volt hiábavaló, amit az apja édesapja tett.

Gyakran előfordul olyan eset is, amikor a titok mibenléte rég feledésbe merült, hiszen akire tartozott, nem csupán megtartotta magának, ami történt, de a halála pillanatában örökre elvágta az esélyt az esetleges felfedés elől is. Az a legfurcsább, hogy hiába hiányos a családi legendárium, a titok következményei bizony így is hathatnak, netán például a sorsdöntő esemény tapasztalásaiból létrehozott családi hitmondat formájában. Na de mit tehetnek azok a leszármazók, akiknek fogalmuk sincs arról, mi az, ami a lelkük legmélyén a döntéseiket befolyásolja?

Júlia a párkapcsolati problémáját szerette volna oldani a családállítás segítségével. A harminchárom éves lány valójában még soha nem volt igazán szerelmes, ha ugyanis közeledni kezd hozzá egy férfi, akkor ő nem engedi tovább egy bizonyos határnál. Folyamatosan retteg attól, hogy eljön az a pont, amikor az illető megcsalja, megbántja, becsapja őt – talán nem egészen véletlen, hogy sorozatosan ilyen férfiakat vonz be aztán maga mellé. Ilyen volt már az apja is, aki rendszeresen félrelépett, sok keserűséget és fájdalmat okozva az anyjának, és az anyai nagymama is sokszor mondogatta, a férfiakkal nagyon kell vigyázni, mert sokat árthatnak a nőknek.

Amikor Júlia gyerekkorában egyszer megkérdezte a nagymamáját, hogy neki vajon ki és mit ártott, hiszen a nagyapjánál kedvesebb, szelídebb, becsületesebb embert elképzelni sem tudott volna, ezt a választ kapta: „az anyámtól hallottam ezt a mondatot, ő mindig arra figyelmeztetett, egy nő legfontosabb fegyvere a bizalmatlanság és az óvatosság”.

A dédnagymama volt tehát az a családtag, aki őszinte hittel óvta a lányát a férfiaktól, lehet az is, hogy saját tapasztalataira támaszkodva. Ám amikor Júlia eljött a családállításra, már sem a dédnagymama, sem a nagymama nem élt, esélye sem volt arra, hogy a hitmondat eredeti jelentésére rákérdezzen.

Ilyenkor a felállításban meg lehet nézni, vajon melyik generációhoz tartozik a tényleges titok, ez a kép pedig segíti a leszármazókat abban, hogy abbahagyják az általánosítást, és megérezzék a saját határaikat. Az, ami konkrétan történt, a titokgazda életének része, és nem feltétlenül ismétlődik meg. Kivéve, ha a későbbi generációk tagjai szolidaritásból, hűségből újra és újra megpróbálnak valami hasonlót átélni, hogy bizonyíthassák, a dédnagymama intelme jogos volt.

Júlia azóta boldog menyasszony, és nem törődik azzal, mit rejtegethet a családi múltja. Inkább hálás szívvel gondol az előtte járó nőkre, akiknek volt erejük (lélekben is) túlélni nehéz helyzeteket, és aztán továbbadni az életet, mindegy mi mindennel akadt dolguk a sajátsorsukban. A lány most már nem ítélkezik az apja felett sem, hiszen ez a „mintába illő” férfi az ő szempontjából (Júlia csakis ebből a kapcsolatból tudott ugye a világra jönni) az édesanyja legjobb választása volt.   

Természetesen ma is vannak igazi titokgazdák, akik úgy ítélik meg, hogy az életük egy bizonyos szeletétől szívesen megkímélnék a hozzájuk legközelebb állókat. Közülük csak az tud igazán felszabadulni a konkrét történet hatása alól, aki bátran szembenéz azzal, ami volt, és beépíti az ügyet, annak minden következményével együtt az életébe. Ez a folyamat legtöbbször nagyon nehéz. Meg kell találniuk ugyanis azt a személyiségrészt magukban, amit védekezésül esetleg lehasítottak, és jó mélyre eltemettek, hogy el tudják viselni, ami történt. A családállítás kiváló lehetőség és eszköz számukra is ennek megélésére, méghozzá anélkül, hogy a fájó lelki csomagot kibontanánk. Így próbáljuk elkerülni azt, hogy az illető felelevenítse, és újra teljes valójában átélje a korábbi érzéseket. Egyszerűen tudatosítjuk, hogy amit netán önvédelemből hallgatott el, azt valóban jogában áll megtartania magának, ám ezzel együtt is jobb bevállalnia, tudomásul vennie, mint megpróbálni elrejteni, netán illúziókba „elmenekülni” előle.    

Az állításokban előkerülő családi titkoknak ezért mindig meghatározó szerepük lehet – kivétel nélkül olyan dologra bukkanunk, ami erősen hat. Ám, ahogy az az előbbiekből is látszik, nem minden titokról, és nem mindenáron kell fellebbentenünk a fátylat. A családi titkok többsége ugyanis olyan, amihez a később született generációknak nincs közük, nem érdemes arra törekedniük, hogy megismerjék azokat. Nem ez vezet ugyanis a megoldáshoz, nem ettől változik meg, lesz jobb ez életük. Elég, ha tudják, elődeik valamelyikét valami nagyon nyomasztotta – ez azonban az ő sorsa volt, aminek elviselésébe nem kell, de nem is lehet besegíteni. Ráadásul a titkoknak általában vannak haszonélvezői, így egy családi rendszer egészét tekintve akadnak bőven olyan hazugságok, és elhallgatások, amelyek az adott pillanatban valóban szükségesnek tekinthetők.

(Féderer Ágnes)