Engem nem akartak a szüleim! Gyakran hivatkozik erre egy-egy kliensem, amikor a problémájáról mesél. Ha visszakérdezek, hogy ezt honnan tudja, elgondolkozik, majd így folytatja: anyám mindig azt állítja, hogy élete legszebb élménye volt a terhesség, de én akkor is érzem, hogy nem akartak a szüleim! Bizony, mindkét megközelítés igaz lehet. A nők nagy része tucatnyi kérdést tesz fel magának, amikor bizonyossá válik, hogy gyereket vár. Épp most, miből, hova, neki, mi lesz? Sokszor hetekig tart ez a vívódás, majd ha megszületett a döntés, a nőből anya lesz, és mintha minden korábbi kételyét kiradírozná magából. A magzatban azonban elraktározódhat a bizonytalanság érzése.
Mások épp attól szenvednek, hogy nem tudnak áldott állapotba kerülni. Noha sem fizikai, sem saját születéskori traumára visszavezethető okot nem találunk, ami indokolná ezt.
A családfelállítás nagyon hatékony segítség ezekben az esetekben. Feltár minden szüléssel, születéssel, anyasággal kapcsolatos generációs mintát, és egyedi technikával oldja a saját élményeket.
A saját tapasztalásom, részlet a Sorsáthallások című könyvből:
„Velem ez nem történhet meg, jelentettem ki reggel magabiztosan az autóban. Igen határozottan képviseltem azt az álláspontot, hogy én, ellentétben másokkal, kézben tudom tartani az érzelmeimet. Nem fogok kiabálni, teátrálisan sírni, és a földön fetrengeni.
Azt persze nem mertem kimondani hangosan, hogy megriasztottak az előző napi felállítások. Izgalmas lehetőség, hogy valaki újra átélheti a világra jövetelét, ám a születést egészen élethűen megjelenítő folyamatot kívülállóként olykor bizony félelmetes végignézni.
– Na, majd meglátjuk – válaszolta Sándor, megesküdtem volna rá, hogy félmosollyal a szája szélén.
Még akkor is biztos voltam magamban, amikor kiültem Heinrich Breuer német pszichoterapeuta, családállító mellé.
– Nos? – nézett rám kérdően Breuer.
– A nyakam a probléma, mintha külön életet élne – kezdtem mesélni. – Folyton sálakat, nyakláncokat tekerek rá, mert különben riasztóan csupasznak érzem. Viszont a sálak meg nyakláncok fojtogatnak, így állandóan húzigálom le magamról őket.
– Milyen volt a születésed? – kérdezett közbe Breuer.
– Nehéz. Állítólag az utolsó pillanatban jöttem magamtól a világra, édesanyámat már császármetszésre akarták vinni a műtőbe. A nyakamra tekeredett a köldökzsinór, szinte fekete voltam, úgy elszorított…
– Ok, akkor most csukd be a szemed, szép lassan vegyél mély levegőket.
Engedelmeskedtem. A teremben hirtelen csend lett, szinte visszhangzott a ki- és belégzésem. Ugye, hogy menni fog – gondoltam közben – belül én irányítok. Ebben a pillanatban azonban megmagyarázhatatlan köhögőroham fogott el, összeszorult a torkom, és egyre kétségbeesettebben fuldokoltam. Valahonnan távolról hallottam egy hangot.
Azt kiabálta: lélegezz közben, lélegezz!
Még volt bennem egy utolsó villanás. Csak ki kellene nyitni a szemem, és akkor biztosan vége a köhögésnek, fuldoklásnak. De már nem akartam ellenállni. Beleengedtem magam a zokogásba és sötétségbe. Szép lassan lecsúsztam a székről. Valaki elkapott, majd óvatosan a földre fektetett és átkarolt. Végre biztonságban voltam.
– Nézz fel Anyádra, és érintsd meg őt! – mondta Breuer.
Kedvesen mosolygó arcot láttam magam fölött, de nem bírtam megmozdulni.
– Mondd azt a lányodnak – utasította ekkor Breuer az anyámat képviselő csoporttagot –, hogy nem értettem mi történt veled, nem is vettem észre, milyen nehéz volt neked, hiszen majdnem meghaltál. Megküzdöttél az életedért, ügyes kislány vagy.
Erre lassan felemeltem a kezemet, és megsimítottam az Anyám arcát. Mintha mázsás köveket vettek volna le rólam. Lehet, hogy az egész eddigi életemben ezekre a mondatokra vágytam?
– Néha ilyen egyszerű – magyarázta eközben nagyon halkan a többieknek a német állító. – Az anya elismeri a gyerek teljesítményét, és ezzel megszűnik az a gát, ami elválasztotta eddig őket. Érdekes, hogy mennyire dramatizáljuk az utolsó sóhajtásunkat, az első, önálló levegővételünk jelentőségéről meg szinte tudomást sem veszünk. Pedig nagyon fontos, hogy milyen körülmények között történik meg. Az életünk során többször is elérkezünk ajtókhoz. A küszöbökön átlépni, egy-egy új, ismeretlen térbe átjutni csakis krízis átélésével lehet. A félelmeink többsége egyébként abból ered ilyenkor, hogy pontosan tudjuk, ha egyszer átléptünk, nincs visszaút. Az első ilyen küszöb a születés. Azt tehát, mit teszünk a következő küszöböknél, azaz milyen lesz a megküzdési stratégiánk, hogyan oldjuk meg és dolgozzuk fel a problémákat, a világra jövetelünk alapvetően befolyásolja.”
A születésállítás a családállítás egyik technikája: ilyenkor különleges rendszerelemekkel dolgozunk, bárminek választhatunk képviselőt, ami a szülés, születés folyamatában fontos szerepet játszott. Például: kórház, orvos, szülésznő, köldökzsinór, inkubátor, szike, altatás, méhlepény, stb.
Mikor alkalmazzuk? Azoknak segíthet, akik konkrét traumát éltek meg szülés vagy születés közben, esetleg nem tudnak teherbe esni, azoknak, akik a gyermekük vállalását halogatják, illetve akiknek épp az anyaságuk megélése okoz gondot.
Várunk, ha neked is van egy kérdésed, történeted, problémád ebben a témakörben.
(Féderer Ágnes)